Az Effekt 2030 Díjra beadott pályázatokat a múlt héten bírálta el a zsűri, a legjobb pályamunkák felkerültek a shortlistre. Ezekre a pályázatokra szeptember 28-án déli 12 óráig a nagyközönség is leadhatja a szavazatát. Az, hogy végül kik lesznek az egyes kategóriák győztesei, illetve ki nyeri el a Közönségdíjat, az Effekteam október 1-jei online konferenciáján derül ki. Pogány Édát, a Syngenta kelet-európai régiójának üzleti fenntarthatósági vezetőjét, mint az Effekt 2030 Díj zsűrijének tagját arra kértük, foglalja össze az idei pályázatokkal kapcsolatos tapasztalatait.
Milyennek találtad a benyújtott pályázatok általános színvonalát?
Mint mindig, most is sokat tanultam a pályázatok olvasásakor. Hálás feladat a bírálóké, mert egy-egy pillanatra betekinthetnek egy szervezet életébe, fenntarthatósági, vagy épp üzleti folytonossági folyamataiba. Örülök, hogy sokan pályáztak, és évről évre egyre többen vállalják a megmérettetést, és kapnak ezzel együtt visszajelzést is. Úgy tűnik, hogy az egyik legnagyobb kihívás még mindig a hatásmérés, és az, hogy a jó programokat hogyan lehet felskálázni, hogyan lehet a hatást kiterjeszteni, illetve hogyan lehet nagyon jó, de több éve futó programokban tartani a lelkesedést, frissen tartani a kommunikációt, kiterjeszteni, megosztani azokat partnerekkel.
Az idén az általános kategóriák mellett a COVID-19 megoldások a közösségért kategória alkategóriáiban is lehetett pályázni. Az ezekben a pályázatokban bemutatott megoldásokat mennyire találtad kreatívnak?
Ezek a pályázatok – érthetően – többnyire a dolgozók biztonságára és az üzleti folytonosság biztosítására irányuló programokat írtak le – a kreativitás talán kevésbé volt jellemző. Annál inkább az alternatív technológiai megoldásokra való gyors átállás, illetve a rendszeres dolgozói felmérések, visszajelzések kérése arról, hogy hogyan működnek a mindennapokban az új folyamatok, és persze arról is, hogy hogyan érzik magukat a munkatársak home office-ban, hogyan tudják megtartani a munka és a magánélet egyensúlyát. Ami a legjobbakat fogja jellemezni e tekintetben az az, hogy mit fejlesztenek tovább, mire építenek majd a gyors és agilis átállásból, az új folyamatokból. Ezek a pályázatok tehát nem egyfajta „helyreállításra” vagy „visszarendeződésre” összpontosítanak, hanem megragadva a kényszerűség szülte lehetőséget, egy új valóságot teremtenek maguknak és az üzleti modelleknek.
Miben voltak jók, miben voltak eredetiek azok a pályázatok, amelyek végül felkerültek a shortlistre?
A shortlistre kerülők egyik erőssége minden esetben az üzleti modellhez szervesen kapcsolódó fenntarthatósági stratégia és tevékenység – szemben az egyszerű filantrópiával vagy CSR tevékenységgel. Amit a legjobbak mindig bemutatnak, az a mérés – és itt inkább az outcome (eredmény) és az impact (hatás) az, ami számít. Nem az tehát, hogy hány megjelenés volt a program kapcsán, hány embernek tetszenek a posztok, hanem sokkal inkább az, hogy be tudják-e mutatni, hogy az ügy, amire ráhatással szerettek volna lenni a programjukkal, hogyan mozdult előre: hogyan lett jobb a fiatal munkanélküliek helyzete az országban, hogyan javult egy hátrányos helyzetű térségben az életminőség, foglalkoztatottság, szelektív hulladékgyűjtési hajlandóság. Itt meg kell említenem egy fejlesztendő területet is, amely egyben az egyike az ENSZ fenntarthatósági célkitűzéseinek is: a partnerséget. Ez az a terület, ahol azok a vállalatok is küzdhetnek vállvetve, amelyek egyébként a piacon versenytársak. Itt van egy rossz beidegződés, egy mentális blokk, amit fel kell oldani. Ha közösen akadályozzák meg azt, hogy a Tiszán külföldről rengeteg szemét érje el Magyarországot, az kiváló munka, és nem kell mindenkinek egyenként kitalálnia egy ilyen programot, csak csatlakozni egy meglévőhöz és együttműködni abban, hogy jobb és hatékonyabb legyen az eredmény – civilként, vállalatként, versenytársként. Mert az ügy releváns, mindenkit érint, azaz közös. Az együttműködést még tanulni kell! Csak közösen tudunk igazán érdemi hatást elérni, és az erőforrásainkat is összeadni. Ebben azonban még az út legelején járunk, inkább az a jellemző, hogy mindenki valami egyedit és másokétól eltérőt szeretne letenni az asztalra. A klímaváltozás elleni küzdelemben – például – ez kontraproduktív. Amit megtanultunk a marketingben, hogy egyediek legyünk, azt a fenntarthatóságban, vállalati felelősségvállalásban a közös érdekünkért el kell felejtenünk, és inkább újra kell tanulnunk azt, hogy hogyan tudunk együttműködni és közösen teremteni akkor is, ha a piacon versenyzünk.
