Matolay Réka PhD, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi docense tavaly és idén is tagja volt az Effekt 2030 Díj zsűrijének. Egyebek között arra voltunk kíváncsiak, milyennek találta az idei, az általános kategóriákban beadott pályázatokat, s mennyire voltak adekvátak a járványhelyzettel kapcsolatos vállalati megoldások.

Volt-e valamilyen olyan közös vonása az általános kategóriákban (Esélyteremtő üzlet, Jövő gazdasága, Zöld egyensúly, Mindenki társadalma) idén beadott pályázatoknak, ami megragadta a figyelmedet?

A szembetűnő a számomra a hosszabb időre visszanyúló programok nagy száma volt. Tartamosan zajló tevékenységek és együttműködések, kiforrott és építkező partnerkapcsolatok, bár némelyikük éppen a program lezárása környékén tart. Ennél fogva akár tavaly is jelentkezhettek volna a pályázók, ám a díj szempontjából mindenképpen örömteli, hogy az idén ezt megtették. Izgalmas kérdés náluk a folytatás és a bővülés: az együttműködéseket megtartva hogyan lehet szélesebb körre, új partnerekre, jelentősebb pozitív társadalmi és ökológiai hatást elérve továbblépni e programokkal.

A pályázatok alapján hogyan látod: mennyire adtak adekvát válaszokat a cégek a járványhelyzet nyomán kialakult válságra?

A célzott érintettcsoport – munkavállalók, partnerek, más támogatottak – helyzetének javítására a pályázó vállalatok a maguk nemében nagy erőfeszítéseket tettek, ráadásul azokat az iparágukra jellemző specialitásokkal is megspékelték. A válaszoknak ez a fajta „megszemélyesítése” a vállalati programoknak mindig fontos erénye: körültekintést és az élet komplexitására való érzékenységet mutat.  

Az érintettekről való gondoskodás ugyanakkor sokszor nagyon is közvetlenül a rövidebb-hosszabb távú működési kockázatok kezelését szolgálta. Több esetben láttuk annak frappáns megoldásait, hogy miként áll át egy szervezet egy másfajta működésre, és büszke arra, ahogyan ezt megszervezte.

A pályázatokban jó volt látni, amikor mindezt érintetti interakciókra építették. Ez egyébként fokozható: néhány helyen kérdezték csupán magukat az érintetteket a szükségleteikről, s ott is, ahol érintetti kommunikáció volt a pályázat fókuszában, elsősorban informálásra, mintsem meghallgatásra, párbeszédre helyezték a hangsúlyt. Ahhoz, hogy egy válasz adekvát legyen e – és e kérdés ezt firtatja – szükséglet közvetlen feltárása, azaz a kérdezés az érdemi garancia. Nem utolsósorban pedig a közös gondolkodás az egyik legjobb forrása az innovatív megoldásoknak.

Maradt-e valamilyen hiányérzeted a pályázatok értékelése után?

Izgalmas élményt adott és kutatómunkát is igényelt az értékelés. Az ugyanis mindig felmerül, hogy zsűritagként végső soron magát a vállalati tevékenységet értékeljük, akkor is, ha pályázat valamilyen okból esetleg nem adja vissza annak minden fontos elemét.

A tartalmi válaszomat onnan indítom, hogy a pályázati kérdések között nem véletlenül szerepel egy egész csokornyi a jövőről: arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire beágyazott, reflektált a tevékenység, és a vállalat mennyire elkötelezett iránta. Kiváltképpen a járványhelyzetet illető programoknál kaptunk minimális – „legközelebb legalább már meglesz ez a tapasztalatunk” típusú – válaszokat erre. Ezt a helyzet bizonytalansága természetesen magyarázhatja. Számomra ugyanakkor kettős a hiány. Egyrészt, éppen az előző lépésekre épülve, indulhatott volna hatás- és igényfeltérképezés az érintettek körében. Másrészt, felismerve a vírushelyzet és a fenntarthatóság további, a programmal konkrétan célzott érintetten túli ökológiai és társadalmi összefüggéseit, a vállalati alaptevékenység körüljárása. Elismerem, hogy a pályázati kiírás nem erre irányult, azaz olyasmit jelzek itt, ami nem is válaszolható meg direktben a pályázati anyagokban. Ám az én felfogásomban az igazán érdekes és fontos kérdés a veszélyeztetett érintettcsoportok helyzetének javításán túlmenően az, hogy a vállalatok mit vállalnak magukra abból a felelősségből, ahogyan az ökológiai rendszerünk a vírussal is jelzi túlterheltségét, és erre az alapvetőbb kérdésre milyen választ adnak.

KÖZÖNSÉGSZAVAZÁS >>